Hát ez így keményen hangzik. Mielőtt bárki megbántódna, leszögezem: magam is meghatódom a szívszorító történeteken, melyek sírhalmokon életük végéig hűségesen gubbasztó kutyákról szólnak, vagy olyan állatokról, akik gazdájuk halála után nem ettek, depressziósak lettek és nemsokkal később elpusztultak. Az sem kérdéses számomra, hogy a kutyák is gyászolnak a maguk módján, vagyis megviselheti őket egy szeretett társ elvesztése, legyen az fajtárs, más állat, vagy épp a család egy tagja.

Azonban ahogy nekünk embereknek túl kell tennünk magunkat a gyászon, vagy más tragikus változáson az életünkben (pl. válás, baleset) úgy a kutyáknál is a természet rendje, és a fennmaradás záloga, hogy megbirkózzanak ezekkel az eseményekkel.

Egy általam nagyra tartott kutyaoktatótól hallottam azt a véleményt, hogy amelyik kutya a gazdája után hal, annak jobb is úgy, ott valami nem volt rendben.

Hasonló a helyzet a gazdaváltás esetében is. Nem azonnal persze, de szerintem az a szükségszerű és normális, hogy a kutya túltegye ezen magát hosszabb rövidebb idő alatt, vagy legalábbis képes legyen élni a megváltozott helyzetben is. Persze minden eset más, függ attól, mennyi idős volt a kutya, és milyen körülmények közül, milyen módon került ki a megszokott környezetéből, illetve egyáltalán kikerült e. Ez nyilván nem jelenti azt, hogy ész nélkül passzolgassa mindenki a kutyáját, hiszen ez az állatnak egyáltalán nem jó, és kétségtelenül okozhat életre szóló törést is.

Ha valakinek ez még mindig túl kegyetlennek hangzik, vetítsük mindezt az emberi oldalra. Szomorú tény, de semmiképpen nem normális, ha valaki belehal kutyája elvesztésébe, de még az sem, ha emberi társa vagy szeretett rokona után hal valaki, vagy egy válás, szakítás okozza a halálát.

Egy szeretett lényt meggyászolni, hiányát érezni, emlékét őrizni egy életen át szükséges. és fontos. A folytatás és a tovább élés azonban ugyanúgy a természet rendje...

SN