Ma, miközben nézegettem az alvó kutyuskámat - ilyenkor tudniilik általában elérzékenyülök - az jutott eszembe, hogy vajon melyik az a pillanat, amikor az ember visszavonhatatlanul elköteleződik egy fajta mellett? Mi az oka, amiért az emberfia lelkesen kimondja: "Nekem pedig ezután csak schnauzerem (dogom, palotapincsim, perzsamacskám, sziámi harcos halam stb. tetszőlegesen beillesztendő) lesz, míg világ a világ? Mi az, ami miatt egy bizonyos fajtát folyton kiszúrunk egy kiállításon, vagy az utcán, ami miatt azt az egyet szebbnek, jobbnak látjuk a másik sok száznál, ami miatt annak az egynek elnézzük, hogy hullik a szőre, hogy makacs, mint az öszvér, vagy épp kieszik a vagyonunkból?

Persze evidens, hogy ha ilyen olyan okból van egy bizonyos fajta kutyánk, és tőle sors kegyetlensége folytán búcsúzni kényszerülünk, akkor ugyanolyan fajtát veszünk legközelebb is. Vagy pont nem? Épphogy nem szeretnénk, ha arra a régi kedves kutyára emlékeztetne? Mikor gazdikkal beszélgetek a kutyasulin, általában előbb utóbb felteszem a kérdést: miért ezt a fajtát választotta? Mi dönt? Az észérvek, a precíz tervezés? A szerelem egy gyerekkori élmény alapján?

Talán azért is érdekel ennyire a dolog, mert nekem még soha életemben nem volt alkalmam választani. Gyermekkoromban nagymamámnál voltak kutyák, amit ők választottak, vagy épp hozzájuk került valahogy, felnőttként életem első saját kutyáját pedig a vakszerencse - meg egy fehér Skoda Fabia tulaja - dobta utamba.

Most úgy áll a helyzet hogy egy darabig megintcsak nem fogok választani, (második kutyának nincs itt az ideje, az elsővel pedig már megbeszéltem, hogy ő sosem hal meg, tehát ennyi). Így hát marad a találgatás: mások mi alapján szeretnek bele egy fajtába?

Félreértés ne essék, kedvenc fajtáim nekem is vannak, voltak, de ha konkrétan választanom kéne egyet most, bizony bajban lennék. Gyerekkoromban évekig német dogról álmodoztam, pontosan tudom azóta, hogy egy könyvben csodálatos fotót láttam egy kék dogról, ami akkora volt ülve, mint a mellette álló kisgyerek. Most felnőttként már más szempontokat is figyelembe veszek, és belátom, hogy a dog nem nekem való, és nem biztos, hogy megadná, amit várok egy kutyától. Most épp a meglévő kutyám mintájára a schnauzerek a szívem csücskei, az eszem azt mondja ők valók nekem leginkább, de megmagyarázhatatlan vonzódásom van a dobermannok iránt, illetve úgy gondolom, ha már ennyi szép magyar fajtánk van, illene olyat választanom, mondjuk egy magyar agarat. Lelkiismeretem meg azt súgja ha tehetem, legközelebb is mentsek meg egy bármilyet, útszélről, sintértelepről, vagy ahonnan az utamba sodorja az élet.

Aztán meglátom a parkban Dokit, a fehér óriást és arra gondolok egyszer valaha azért lesz egy német dogom is...

SN