Mindenekelőtt leszögezem, hogy ez a blog nem csak az enyém. Lelkes és felelősségteljes állattartók, kutyaoktatók kis csapata vagyunk, és ezúton is igyekszünk megosztani a világgal tapasztalatainkat, véleményünket, örömünket, bánatunkat állattartás témában.



Friss topikok

Linkblog

Hogyan születik a szerelem?

2010.09.07. 00:54 | Jármai | 3 komment

Címkék: magyar kutya dog fajták dobermann menhely sintér schnauzer kutyafajta

Ma, miközben nézegettem az alvó kutyuskámat - ilyenkor tudniilik általában elérzékenyülök - az jutott eszembe, hogy vajon melyik az a pillanat, amikor az ember visszavonhatatlanul elköteleződik egy fajta mellett? Mi az oka, amiért az emberfia lelkesen kimondja: "Nekem pedig ezután csak schnauzerem (dogom, palotapincsim, perzsamacskám, sziámi harcos halam stb. tetszőlegesen beillesztendő) lesz, míg világ a világ? Mi az, ami miatt egy bizonyos fajtát folyton kiszúrunk egy kiállításon, vagy az utcán, ami miatt azt az egyet szebbnek, jobbnak látjuk a másik sok száznál, ami miatt annak az egynek elnézzük, hogy hullik a szőre, hogy makacs, mint az öszvér, vagy épp kieszik a vagyonunkból?

Persze evidens, hogy ha ilyen olyan okból van egy bizonyos fajta kutyánk, és tőle sors kegyetlensége folytán búcsúzni kényszerülünk, akkor ugyanolyan fajtát veszünk legközelebb is. Vagy pont nem? Épphogy nem szeretnénk, ha arra a régi kedves kutyára emlékeztetne? Mikor gazdikkal beszélgetek a kutyasulin, általában előbb utóbb felteszem a kérdést: miért ezt a fajtát választotta? Mi dönt? Az észérvek, a precíz tervezés? A szerelem egy gyerekkori élmény alapján?

Talán azért is érdekel ennyire a dolog, mert nekem még soha életemben nem volt alkalmam választani. Gyermekkoromban nagymamámnál voltak kutyák, amit ők választottak, vagy épp hozzájuk került valahogy, felnőttként életem első saját kutyáját pedig a vakszerencse - meg egy fehér Skoda Fabia tulaja - dobta utamba.

Most úgy áll a helyzet hogy egy darabig megintcsak nem fogok választani, (második kutyának nincs itt az ideje, az elsővel pedig már megbeszéltem, hogy ő sosem hal meg, tehát ennyi). Így hát marad a találgatás: mások mi alapján szeretnek bele egy fajtába?

Félreértés ne essék, kedvenc fajtáim nekem is vannak, voltak, de ha konkrétan választanom kéne egyet most, bizony bajban lennék. Gyerekkoromban évekig német dogról álmodoztam, pontosan tudom azóta, hogy egy könyvben csodálatos fotót láttam egy kék dogról, ami akkora volt ülve, mint a mellette álló kisgyerek. Most felnőttként már más szempontokat is figyelembe veszek, és belátom, hogy a dog nem nekem való, és nem biztos, hogy megadná, amit várok egy kutyától. Most épp a meglévő kutyám mintájára a schnauzerek a szívem csücskei, az eszem azt mondja ők valók nekem leginkább, de megmagyarázhatatlan vonzódásom van a dobermannok iránt, illetve úgy gondolom, ha már ennyi szép magyar fajtánk van, illene olyat választanom, mondjuk egy magyar agarat. Lelkiismeretem meg azt súgja ha tehetem, legközelebb is mentsek meg egy bármilyet, útszélről, sintértelepről, vagy ahonnan az utamba sodorja az élet.

Aztán meglátom a parkban Dokit, a fehér óriást és arra gondolok egyszer valaha azért lesz egy német dogom is...

SN


A bejegyzés trackback címe:

https://vakkanto.blog.hu/api/trackback/id/tr702276607

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

_norcsii · http://www.vakkanto.hu/norcsii 2010.09.08. 22:08:22

A dogót azért választottam, mert kemény kutyát akartam, aki nem jön szembe minden sarkon és mert akkor még azt hittem, a rövid szőr nem jár gonddal (ehh).
Aztán nagyon bevált, imádom a keménység és a lágyság kombinációját, ugyanis nagyon emberközpontúak és iszonyú bújósak! Én asszem maradok a fehérnél, bevált...

sensimilla 2010.09.09. 23:31:54

Életem szerelme egy bullmasztiff volt. Imádom azt a lomha, békés, jámbor mackót, aki ugyanakkor tekintélyt parancsol kőkeményen. A ráncos arc iszonyú kifejező.

Masztiff lakásba tuti nem, de nálam a kutya legalább térdig ér, így esett, hogy bulldog lett.

A rövid orr, a sok ránc baromi kifejejzővé teszi az arcát, mindig mond valamit a pofa, amit vág. Nem nagy a mozgásigénye, igazi kanapékutya, ugyanakkor ha kell, nem gond neki nagyot kirándulni az erdőben. Abszolút illik az én életstílusomhoz. Nagyon emberközpontú, imádja a gyerekeket.

Mondjuk én kifogtam egy teljesen atipikus példányt, de ez csak megerőstett abban, hogy a bulldi igenis tud futni rohanni, akadályt ugrani, és mindenféle mókákban benne van, pörög ha kell. Következőre direkt ilyen atipikust fogok választani :)))

KicsiEperke 2010.10.05. 23:25:54

Nálunk a család döntése volt a rotti. Mivel nekik az előző nagyon bevált, igazi családtag volt és tényleg, minden tekintetben felülmúlhatatlan, ezért evidens választásnak tűnt.

Nálam már kevésbé. Kiskorom óta ugyan csodáltam a rottweilert esze, határozottsága és nem utolsósorban felépítése miatt, de mivel mindenhol azt hallgattam, hogy vérengző vadállat, kezelhetetlen, harapós meg hasonlók, tartottam is tőle.

Aztán beköltözött az életünkbe Atlasz. Mivel eleinte érezte rajtam, hogy tartok tőle, hiszen legalább annyira rosszcsont és harapós volt, mint bármelyik kiskutya, vissza is élt a helyzettel rendesen. Aztán ahogy együtt jártunk oviba, tanítgattam, egyetemistaként én sétáltattam a legtöbbet meg játszottam vele napközben is, egyre inkább hallgatott rám. Mára elértünk arra a szintre, hogy a családban rám hallgat a legjobban.

Mára azt hiszem, én sem választanék másik fajtát. Miért? Mert okos, talpraesett, biztonságban érzem magam mellette minden helyzetben, viszont emellett olyan, mint egy hatalmas mackó, ami imádja, ha bújhat. A szemeinek pedig szinte lehetetlen ellenállni! :)